Aeemit:
a létezés legalján van valami, ami fontosabb a puszta létfenntartásnál. és ez az, ami nem enged it... (2012.02.23. 16:40)--- tükör által- - - - -
Mostanában leginkább a közlésvágy jellemez. NÉha elég idegesítően akarok elmondani minden egyes mozzanatot magmaból. Mindent, amit láttam, hallottam, látni és hallani véltem, és mégsem megy. Valami mindig megakad a szétrúgott küszöb szálkáiban.
Kilégzés.
Néha levegő után kapkodok. Mert elképzelem, hogy már levegőt vettem, de mindez csak képzeletben történt.
És olyankor minden nagyon fényessé, a pupillámon ugráló éles világossággá válik.
Belégzés.
És újra kezdődik. Szavak születnek, hazug és igaz történetek. Mint ez itt.
Amikor meghallgattam, megint eszembe jutott a régi kérdés. Mennyire vagyunk mi elfuserált, elkényeztetett generáció? Az öregek, akik lassan-lassan kihalnak mellőlünk, akik átélték a rettegést és a másodpercről másodpercre életet, ahol minden pillanat éles volt és halálosan szép és rettenetes, ők tudtak valamit, amit mi nem tudhatunk. Hogy ezt sokan a fejemre olvassák, az egy más dolog.
Persze nincs joguk hozzá. Ha nem éltem akkor, hogyan is lehetne bennem annyi erő? HOgyan is becsülhetném annyira az életet?
De mégis ott van a kérdés, hogy vajon melyik oldalra állnék, ott, akkor, éles lövedékkel töltött pisztolyok között. Mi volna a fontosabb nekem? És vajon a mindent feláldozónak, vagy az életet mentőnek van igaza? Csak úgy, mint az Ötödik pecsétben.
Lehet, bizarr gondolat és persze örülök, hogy nem kellett mindezt megtapasztalnom. De a fájdalom tapasztalása vagy halállal, vagy őrülettel, vagy végtelen bölcsességgel jár. És ez a bölcsesség vonzó és félelmetes.
Szerette a lusta, nyújtózós másnapokat. "Tudod, mikor arra ébredsz, hogy megint volt egy jó estéd és egy még jobb hajnalod. Mikor nem akarsz felkelni az ágyból, mert még mindig az emlékeiden ringatózol, amikor a tér kicsit meggörbül és kedvesen ráhajlik a takaródra..." - magyarázta.
"Ja."
"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni az összes felesleges napból, a nem élettel élt napokból, a bebetonozott létezgetésekből..." - sóhajtott.
"Ühüm. Kicsit közhelyes vagy, nem gondolod?"
"Nem, csak boldog. Vagy inkább kevésbé boldogtalan. Persze mindennek a hamburger az oka. Tudod, mi a legszebb dolog egy hamburgerben?"
"Nem."
"Hogy legálisan fogdoshatod, a papírjába ragaszthatod a rágód, s eheted malackodva, aztán felszedegetheted az öledbe, a koszos asztalra vagy a földre hullott káposztadarabokat, és senki nem von kérdőre, ha mégis megeszed őket, legfeljebb a verebek, akiknek nem hagytál maradékot."
"Freak."-szisszentem fel és visszagyömöszöltem a palackjába.
Moziban voltam. És igen, megnéztem a kasszasikert. Úgy mentem be, hogy na jó, Hollywood megint kiizzadott valamit, lássuk, miből élünk.
És akkor belémzuhantak a színek, a kissé (és tényleg nem túlzottan) zavaró sztereotíp történet mögül elővágtattak a képzelet gyönyörű teremtményei. És megszerettem azt a képzeletbeli tájat azokkal a képzeletbeli és mégis valós arcú, érzővé varázsolt lényekkel. Mélységesen, szépen ölelt magába az a világ. Nem én voltam, csak egy kisgyerek, és repültem. És utána álmomban újra és újra visszatértem.
Utoljára azt hiszem, a Szájról szájrát hallgattam ennyit. És sokat kellett várni a következő "nagyŐ"-re. Aztán jött Bog és rámszórta minden kincsét és ennek a következménye az lett, hogy most éjjel-nappal ezek a dalok zuhognak az agyamban - vagy inkább hullámoznak, fodrozódnak, spriccelnek és harmatoznak. És kicsit gyerek vagyok és kicsit tiszta vagyok tőlük. És már tanulom őket, ha még egyszer lesz hangom, akkor majd meghalljátok... :)
Odakint mínusz 10, idebent 39,5 fok. Az összesen 49, 5 fok különbség. Nem rossz, még egy sivatagnak is bejönne. Hmm...
Takaróba csavart gondolatok és teába áztatott töprengések ideje jön, grafomán énem elszabadulása.
Ilyenkor még egyértelműbb az idő relativitása, éjfélkor lesz reggel hat és minden mozdulat megtételéhez hosszas gondolkodásra van szükség: megéri-e vajon felállni teát főzni? Elillan-e a fészekmeleg?
És a teljes megállás ideje ez. Restart. Újragondolás. És ez jó. Főleg karácsonykor. Ha már lemaradok a hóról, legalább bentről követem az élelmet keresgélő madarak röptét. És próbálok nem fellengzősen fogalmazni:)...
tanárnak lenni jó, mert keveset dolgozol egy nap" - mondta Zsolti, a buszsofőr ma reggel.
tanárnak lenni annyi, mint állandóan azon agyalni, hogy hogyan lehetne még jobban csinálni, meg hogy miért nem jön össze olyan sokszor
tanárnak lenni annyi, mint belebámulni a szellemi sötétség mélységesen mély fekete kútjába és nem szédülni bele, hanem kapaszkodni, kapaszkodni, kapaszkodni és egyre kétségbeesettebben rángatni kifelé a bent lévőket és látni, hogy semmi sem elég
tanárnak lenni annyi, mint félteni a másét és felemészteni a sajátot
tanárnak lenni annyi, mint lehámozni a felesleges sallangot és megkeresni az igazán értékest, ami csak ritkán lelhető meg
tanárnak lenni annyi, mint szélmamlomharcot folytatni a sötétség erőivel és önmagunkkal
A pincében guggoltunk, hősi énekeket énekeltünk a halottak tiszteletére.
Minden reggel úgy búcsúztunk el, mintha örökre elválnánk egymástól. Nem tudhattuk, kit mikor talál el egy repeszdarab.
A szomszéd házban egy gazdag család lakott. Minden pénzüket aranyba fektették, mondván, hogy a háború alatt annak még megmarad az értéke. Mikor a bomba eltalálta őket, mindenük leégett. Az arany pedig összeolvadt a vaslábú zománcos káddal. A férfi, aki túlélte a támadást, kétségbeesetten gurigatta maga előtt hatalmas gubaccsá változott kincseit. Felesége és gyereke az úton pusztult, hazafelé tartottak, de már nem érték el az óvóhelyet.
Az egyik óvodát is bombatalálat érte. Mikor néhány nap után sikerült a romok alá ásni, megtalálták a halott gyerekeket és óvónőket, akik utolsó erejükkel megpróbálták egymásra rakott padokra felültetni a gyerekeket, nehogy elérje őket a gázszivárgás. Későn. Csak a kicsi testek maradtak.
Éheztünk. Sokan laktak nálunk, a pincénk jól ismert óvóhely volt a vár mellett. Egyre több száj jött, hiába osztottuk be: napi tíz deka kenyér, némibableves újrahasznált zsírral főzve. Mikor minden elfogyott, apám azt mondta, üljünk le imádkozni. Az idegenek röhögtek, vagy csak megvetően és reménytelenül félrefordították a fejüket. Mi meg letérdeltünk. És mire apám az ima végére ért, hatalmas dörrenés rázta meg a kaput. Először nem mertünk felmenni, hátha idegen katonák, de aztán a fiúk fellopakodtak. Malomkőnyi sajttal tértek vissza. Legurult az egyik arra hajtó teherautóról.
Aztán volt, hogy hetekig édes, csokoládés ostyát ettünk. Lali a Stolwerknél dolgozott, onnan csempészte haza.
Mikor felrobbant az Apolló, az olaj kifolyt a Dunára. A városban egy hétig nappali világosság volt a tűztől. Aztán ellobbant a láng és csak a csend maradt.
juhéj!
három szál képzeletben elszívott cigaretta után az ember kissé émelyegve
Moziban voltam. És igen, megnéztem a kasszasikert. Úgy mentem be, hogy na jó, Hollywood megint kiizzadott valamit, lássuk, miből élünk.
(meg)gond(ol)atlanságból
Szeresd ezt a zenét! Bújj bele és kívánd, ha kívánod...