Repülőraj szállt el a város felett.
A pincében guggoltunk, hősi énekeket énekeltünk a halottak tiszteletére.
Minden reggel úgy búcsúztunk el, mintha örökre elválnánk egymástól. Nem tudhattuk, kit mikor talál el egy repeszdarab.
A szomszéd házban egy gazdag család lakott. Minden pénzüket aranyba fektették, mondván, hogy a háború alatt annak még megmarad az értéke. Mikor a bomba eltalálta őket, mindenük leégett. Az arany pedig összeolvadt a vaslábú zománcos káddal. A férfi, aki túlélte a támadást, kétségbeesetten gurigatta maga előtt hatalmas gubaccsá változott kincseit. Felesége és gyereke az úton pusztult, hazafelé tartottak, de már nem érték el az óvóhelyet.
Az egyik óvodát is bombatalálat érte. Mikor néhány nap után sikerült a romok alá ásni, megtalálták a halott gyerekeket és óvónőket, akik utolsó erejükkel megpróbálták egymásra rakott padokra felültetni a gyerekeket, nehogy elérje őket a gázszivárgás. Későn. Csak a kicsi testek maradtak.
Éheztünk. Sokan laktak nálunk, a pincénk jól ismert óvóhely volt a vár mellett. Egyre több száj jött, hiába osztottuk be: napi tíz deka kenyér, némi bableves újrahasznált zsírral főzve. Mikor minden elfogyott, apám azt mondta, üljünk le imádkozni. Az idegenek röhögtek, vagy csak megvetően és reménytelenül félrefordították a fejüket. Mi meg letérdeltünk. És mire apám az ima végére ért, hatalmas dörrenés rázta meg a kaput. Először nem mertünk felmenni, hátha idegen katonák, de aztán a fiúk fellopakodtak. Malomkőnyi sajttal tértek vissza. Legurult az egyik arra hajtó teherautóról.
Aztán volt, hogy hetekig édes, csokoládés ostyát ettünk. Lali a Stolwerknél dolgozott, onnan csempészte haza.
Mikor felrobbant az Apolló, az olaj kifolyt a Dunára. A városban egy hétig nappali világosság volt a tűztől. Aztán ellobbant a láng és csak a csend maradt.
Pozsony, 1938-1945
