mindig kiszolgáltatom magam. kitárulkozom egészen a csontig meg a velőig. még beljebb. a lélekig. mert ezt tartom őszintének, mikor megkérdezik, hogy vagyok. és aztán csak néznek rám értetlenkedve és elborzadva, mert én mindig elfelejtem, hogy ők igazából semmire sem kíváncsiak. legfeljebb a saját szükségleteik kielégítésére. a meghallgattatásra.
helló, hogy vagy, jó, hogy vagy...
vagy csak vegetálsz, mint én? vagy csak keresed a széthulló darabkáidat? aki bevallja a keresgélést, a gyengeségét, az szánalmas és megvetendő vagy méginkább félelmetes fajta. fertőző betegként kerülik. mert instabil. mert kiszámíthatatlan. mert néha sír is. és ugyan kinek van ideje és gusztusa feltörülgetni mások testváladékait?
