Ezzel kezdd: https://www.youtube.com/watch?v=WfNE73vyd-k&feature=player_embedded
Amikor meghallgattam, megint eszembe jutott a régi kérdés. Mennyire vagyunk mi elfuserált, elkényeztetett generáció? Az öregek, akik lassan-lassan kihalnak mellőlünk, akik átélték a rettegést és a másodpercről másodpercre életet, ahol minden pillanat éles volt és halálosan szép és rettenetes, ők tudtak valamit, amit mi nem tudhatunk. Hogy ezt sokan a fejemre olvassák, az egy más dolog.
Persze nincs joguk hozzá. Ha nem éltem akkor, hogyan is lehetne bennem annyi erő? HOgyan is becsülhetném annyira az életet?
De mégis ott van a kérdés, hogy vajon melyik oldalra állnék, ott, akkor, éles lövedékkel töltött pisztolyok között. Mi volna a fontosabb nekem? És vajon a mindent feláldozónak, vagy az életet mentőnek van igaza? Csak úgy, mint az Ötödik pecsétben.
Lehet, bizarr gondolat és persze örülök, hogy nem kellett mindezt megtapasztalnom. De a fájdalom tapasztalása vagy halállal, vagy őrülettel, vagy végtelen bölcsességgel jár. És ez a bölcsesség vonzó és félelmetes.
