szusszanat

https://www.youtube.com/watch?v=iVKzfGyZTyo

Sinead O´Connor: You made me the thief of your heart

You made me the thief of your heart
I hope you're happy now...
...I could never make you so...
you were a hard man...
no harder in this world
you made me cold and you made me hard
and you made me the thief of your heart
Winter is cold...oh!
But you're colder still
and for the first time
I feel like you're mine
I share you with the one who will
mend what falls apart
and turn a blind eye
to the thief of your heart
Ohhh you lost
Ohhh you lost all
you lost all
you lost all
I'll never wash these clothes
I want to keep the stain
Your blood to me is precious
nor would I spill it in vain
your spirit sings
though your lips never part
singing only to me
the thief of your heart
Ohhh you lost
Ohhh you lost
Ohhh you lost all
lost all
Ohhh you lost
Ohhh you lost all
lost all
 

https://www.youtube.com/watch?v=AX4Tk-pzEeM&feature=related

 

Biza, nem...

 

 

Csupán annyi történt, hogy végre megvan az a könyv, amit tömör ötszáz oldala ellenére kétszer olvastam el egymás után.

Stephenie Meyer Twilight -Alkonyat c. regénye.

Nos, tegyük hozzá, az egész művelet kb. hat napig tartott, ez is csak azért, mert közben dolgozni is kellett. Volt borzongás, lázas keresgélés, továbbfönnmaradás, másnap üveges csirkeszemek - mindez azért, mert bármennyire is tagadnám, a szövegnek van némi köze szürke kis hétköznapi életemhez. Vagy inkább holmi zavaros, pubiból visszamaradt álmaimhoz. És jó volt megint borzongva ülni egy könyv felett és jó volt beleásni magam egy párhuzamos univerzumba. Mert pubisnak lenni jó is lehet - ha azt az oldalát nézi az ember, hogy ebben a korban még korlátlanul képes lelkesedni bármiért.

Ha szigorú irodalmár lennék, azt mondanám, ez egy újabb Potter-klón, neszesemmi-fogdmegjól-tinicsapda, jó drága, négy kötetes időhúzás. De miért is legyek az? Mondom inkább, hogy az Alkonyat - miután egy unatkozó amerikai (mormon) háziasszony ködös álmaiból született - elősorban nőknek szól,  férfiember valószínűleg nem a vértől fog borzadozni, ha a kezébe veszi.

Klasszikus szeremi történet - egy kisvárosba csöppent tizenéves lány és egy majd száz éves vámpír szerelmének története. (Kíváncsian várom, hogy folytatható ez a téma további három köteten keresztül anélkül, hogy unalmassá válna. Egyelőre hiába faggatom a kiadót, mikor jelenik meg a következő rész magyarul.)

Bella Swan jól sikerült figura, esetlen, zárkózott tizenéves lány, aki Phoenixből, a nagyvárosból egy kisvárosba kerül. Rajongása a titokzatos, állandó hangulatváltozásokkal küzdő, sajnos jóval "papírízűbben" megrajzolt Edward iránt már-már beteges. Akárcsak Júliáé - mondhatnám azoknak, akik most kissé kételkedve elhúzzák a szájukat. Igaz, a történet nyelvezete végképp nem hasonlítható Shakespeare-hez, de nem árt tudatosítani, hogy nem is törekszik erre.

És itt is vagyunk a kulcskérdésnél, amit nem én teszek fel elsőnek és persze nem is utolsónak: van-e létjogosultsága a tömegirodalomnak? És hol a határ? És mi a jobb, egy olyan szépirodalmi mű, amit csupán egy maroknyi "elit" képes értékelni, vagy egy olyan könyv, ami tömegeket szórakoztat és késztet - legalább a "tetszik-nem tetszik"-szintjén véleményformálásra? Bevallom, este, mikor az egész napi robot után végre az ágyamba dőlhetek, sokszor nincs erőm Thomas Mannon merengeni (bármennyire szeretem is). Gondolom, vagyunk így páran.

Tehát a válasz az, hogy nincs válasz. Hogy az ilyen kérdések a könyvespolc előtt állva feleslegesek. Mert nem mi választjuk a könyvet, hanem a könyv választ minket. És minden történetnek "ideje van".

És igen, jó néha nem gondolkodni, csak átrohanni egy történeten, mint a mesebeli erdőn. Kis lélegzethez jutni, jobban mondva némi vérátömlesztéshez...

 

Kiöntöttek minket. Mint az ürgéket. Anyám és apám vödörkével locsolgatta ki az ablakon a hét emelet magasságból a hálónkba spriccelő rozsdás vizet. Elázott a parkett, a szőnyeg, az ágy, a szekrények alja...

A minden rosszban van valami jó csodás közhelyét előszedve újra felfedeztem magamban a festőt. Kávészín falak, finom ecsetkezeléssel, új, tündöklő hálószoba...

Pöttyös Katica

Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz
Tiéd a föld és a nap minden java (sok millió nap van még),
Nem másod- és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat,
nem is a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem rágódol,
Még az én szememmel sem nézel, még tőlem sem fogadsz el dolgokat,
Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.

                                                        Walt Whitman

Mindig azon panaszkodom, hogy hiányoznak a szavak, mert elcséplik őket...

Itt van minden, szavak nélkül:

http://www.godtube.com/view_video.php?viewkey=ee73e63418003b47d7d5

el kéne menni...
valami nagy, virágos rétre, ahol zúgnak a fák a szélben és madarak csicseregnek és fű-, föld- meg virágillat mindenütt és nem négykézláb, megalázva és megrágva, óvatosan kúsznak felém a gondolatok, hanem egy baráti "szia" után egyszerűen az ölembe huppannak...
el kéne menni...
valami nagy és lüktető városba, megfürdeni a reggeli szmogon áttörő első napsugarakban, hallgatni, ahogy beindul az élet, zakatolni egy villamoson, keresni, rohanni, meg nem állni, félni kicsit és együtt lüktetni millió idegen testtel, undorodni és élvezni, kitágult pupillákkal...
el kéne menni...
és haza kéne jönni önmagamba, a csendbe, a böjtbe, vígasztalgatni, sebeket kötözgetni, csípős fertőtlenítőszerekkel maratni a horzsolásokat, kimarni mindent, ami nem oda való, mosolyogni és másról beszélni, táncolni és énekelni minden kis sejttel, nevetésbe ringatni minden kétséget és félelmet...
el kéne menni...
és el kéne játszani, hogy én nem én vagyok, hogy nem hiányzik semmi és minden, ami eltört, megragasztható...

Ma találkoztam Hófehérkével.  Bőre fehér, mint a hó, haja fekete, mint az ében, ajka piros, mint a vér. Holocsy Kriszta a Jókaiban. Zseniális kis darab, mintha filmet nézne az ember. Csupa beszélő varjú és bagoly, levegőben táncoló alma, tényleg megpukkadó mostoha, varázsdoboz, táncoló bábállatkák, óriásból apróvá törpült és mégis óriás színészek ...
Lélek van benne, mert mindenki megtalálja a maga számára igazán szórakoztatót.  A picik "retteghetnek" a sötétben villogó bagolyszemektől, csodálhatják az ördögi szépségű királyNÉT és önjelölt királyNŐT (Szvrcsek Anita),  a nagyobbak jókat szórakozhatnak Árminka királyfin (Pille Tamás), akinek eddig nem sok szerencséje volt a nőkkel: Csipkerózsika nem ébredt fel, hiába csókolta meg, Piroska inkább a halált választotta volna s Pocahontas egyenesen fenékbe lőtte szegényt; az idősebb generáció pedit jókat derülhet Hófehérke klasszikussá vált mondatán: "A fiúk a bányában dolgoznak...", nem beszélve az irodalom szakos szíveket megdobogtató elrejtett Shakespeare-idézetekről.
Aki még nem látta, az járjon utána!
:)

Szabó Lőrinc: Dzsuang Dszi álma

    Kétezer évvel ezelõtt Dzsuang Dszi,
    a mester, egy lepkére mutatott.
    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
    és most egy kicsit zavarban vagyok.
 
    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
    s a lepke vígan táncolt a napon,
    és nem is sejtette, hogy õ Dzsuang Dszi...
    És felébredtem... És most nem tudom,
 
    most nem tudom, – folytatta eltûnõdve, –
    mi az igazság, melyik lehetek:
    hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
    vagy a lepke álmodik engemet? –
 
    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
    Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
    Õ mosolygott: – Az álombeli lepke
    épp így hitte a maga igazát! –
 
    Õ mosolygott, én vállat vontam. Aztán
    valami mégis megborzongatott,
    kétezer évig töprengtem azóta,
    de egyre bizonytalanabb vagyok,
 
    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
    már azt, hogy minden kép és költemény,
    azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
    a lepke õt és mindhármunkat én.

(25)

szivemet veri
a rendfenntartó idő;
szivem visszaüt

 

Fodor Ákos

http://haiku.hu/

Idomtalan, kockaforma templom a betondzsungelben. Esteledik. Misére harangoznak. Csukott ajtóval várnak, bizonyára a hideg miatt. A lépcsőn hajléktalan, megijedek, hogy kéregetni fog és erőszakos lesz, de csak barátságosan köszönt. Belépünk.
Hatalmas hodály, rideg, nagy tér. Mindenütt karácsonyfák. Minek is? 
A falakon szocreál freskók tarka kavalkádja. Erőtől duzzadó karok, lábak mindenütt. Baloldalt az egyik barna mellényes munkás akár az ifjú József Attila.
Krisztus jóképűen emelkedik a mennybe, izmos angyalok serege kíséri. Mindennek rosszul sikerült propagandaíze van.
Üdvözlégy, Mária... zúg a kötött sapkás nénik kórusa. Szinte csak idős nénik ülnek a padokban. Otthonosan fészkelődnek, még inkább érzem, milyen idegenek vagyunk mi itt.
A pap köpcös alakja begördül. Csengetés, feszült áhítat. Kenetteljes szavakat várok és üres frázisokat.
Aztán belépnek ők. Talán hatan lehetnek, ministráns gyerekek. Kislányok, kisfiúk vegyest.
Hatásvadász - mormolom magamban. Begubózom, nem érdekel, mit mond a pap, nem érdekel, milyen meglepően szépen cseng a nénik hangja a hátsó padokból.
És akkor rámnéz ő. Nem lehet több tíz-tizenkét évesnél. Szőke feje kissé félrebillen, állát komolyan előreszegezi és elmosolyodik. Tudom, hogy engem néz. Figyel. Kicsi Krisztus. Szép vagyok a tekintetében. És akkor legördül az első könnycsepp.

fejből kellett volna
mondani a verset
ám a legtöbben csak
habogtak-hebegtek
volt, aki elsírta
páran énekelték
aki mutogatta
azt félresöpörték
volt, aki befőzte
párna alá dugták
medálban viselték
hajtincsbe csavarták
megjelent újságban
cirádás betűkkel
szemétben végezte
teli volt pecséttel
később melengetett
az egérvacokban
elgázosították
de azt mondta, jól van
tűz elemésztette
ült angyaltenyéren
onnan jutott hozzám
el is mondtam szépen

A. Y. 07. 12. 29.

Kihullott a hó haja.    :)

Pest. Tömeg. Inspiráció. Még azt is inspriálónak érzi az ember fél év kisvárosozás után, ha belérúgnak, megcsapja egy arra járó hajléktalan bűze vagy fellökik a buszon. Nem állítom, hogy sokáig tart, de azért rövid időre elkezd motoszkálni egy-egy verssor ott bent, a kisagy környékén és a gondolat keltette elektromos impulzus végigáramlik a testen. Olyankor megborzongsz. És felnézel, még épp időben, hogy elkerüld a feléd tartó csörömpölő villamost.

A gyerekem, akinek a törött ablakpárkány felvágta a kezét, megúszta két öltéssel. A mosdó, amit tavaj törtek össze, már régen ép és akkor sem történt igazából több holmi csínytevésnél. A lány, aki majdnem péppé verte az osztálytársát - bár még mindig agresszív - javuló tendenciát mutat. Az, hogy 5:40-kor kelek, kezd izgalmas kakasvadászattá válni (ki hitte volna, hogy a mi kis városunkban valahol baromfit tenyésztenek). A sofőrök már tudják,  hova veszem a jegyet. A kollégák szívességekre kérnek. Tudom, miből jó sokat és miből ajánlatos kevesebbet enni az étkezdében. Mosolygok. Jó a kedvem. Próbálkozom - de már ritkábban bőgök, ha nem jön össze. Gyerek  előtt még mindig nem bőgtem, jó jel egy év után. Izmosodom.
És még mindig ferde a kép és még mindig nincs minden a helyén és zavar az a zokni a szoba közepén és valami nagyon nagyon nem stimmel, akkor sem, ha ma úgy tűnik, minden rendben van ...

                       I

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rám ugatnak égiek és földiek
Tánc a lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennénk majd, égetőn ha kellenék

Jó vótam én, jó vótam én ezelőtt
Szivárvánnyal írtam be a levegőt
Átváltozott gyászfekete szalagra
Hétrét kéne görnyedeznem alatta.

Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet
Majd meggyógyít, aki szívből megszeret
Tánc a lábam, kutya a föld, eb az ég
Hadd mulatok, mikor sírnom illenék!

              II
Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék

Ne is akarj menedéket
Amíg benned zeng a lélek

Most rúgjon a sarkad szikrát
Égesd el a világ piszkát

Aki bírja, kipirosul
Még a csúf is kicsinosul!

Forgasd ide, oda is
Lángoljon a szoknya is

Elköltözni csúnya vóna
Deszka közé csomagolva

Mert mibennünk zeng a lélek
Minket illet ez az élet!

           III

Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban

Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig

Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig

             IV

Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk
Hol a csókok nem csimbókok
Nem hálóznak be a pókok

Aki minket meggyaláz
Fárassza el azt a frász
Jó habosra hajtsa meg
Talonnaknak se tartsa meg

Aki minket meggyaláz
Gyötörje meg azt a láz
Pokol legyen a lakhelye
Égjen el a tüdeje

             V
Én is nyitok arany torkot
Mint a rigó, úgy rikoltok
Csapkodom a nyári zöldet
Átnyilazok eget, földet

És akit én megtalálok
Pántolok rá aranypántot
Úgy szeretem, úgy szorítom
Én sohase szomorítom

https://www.youtube.com/watch?v=1Upa-37IQRc

Bevallom, hogy augusztus végén már készültem az iskolába. Úgy értem készültem tanítani. Vége ugyan a semmittevésnek, de elhitettem magammal, hogy a mi kis iskolánk gyerecskéinek igenis szüksége van rám. Az, hogy ma este már kissé kopott a hangom, meg a szemem csillogása, nem igazolta  a nagy lelkesedést. Mert hatodik órában németet tanítani egy visszhangzó osztályban nem az álmaim netovábbja.
Ki anyától lett, mind csalódik végül - végülis nem nagy szám, hiszen mindenki meggürcöli a magáét. De nem is a mászkálástól dagadt lábam vagy a kinyiffant hangom zavar igazán,
nem is a krétaporos tüdőm, a hajnali keléstől kótyagos fejem... nem. Az fáj, ha apuka azzal az életreszóló jótanáccsal lájta el egy egyébként rém okos kisfiát, hogy "minek tanulj, fiam, a Suzukiban öt elemivel többet kereshetsz, mint a tanáraid."
Meg az is furcsa gyomormozgásokat idéz elő bennem, hogy az egyik kisvárosi drogériánkban kiveszik a kosaramból a kiválasztott szemceruzákat, egy zacskóba rakják, s megszámozzák, mondván, hogy majd a kasszánál átvehetem, és sürgetve hozzáteszik, akarok-e még valamit. Igen, szeretnék nyugodtan válogatni, a gyanú árnyéka nélkül. Szeretnék végigmenni a bolton úgy, hogy nem tapadnak rám gonoszkodó, megalázó, árgus tekintetek. Sosem loptam, de ma kedvet kaptam rá. Az, hogy mindez a vevőnek kellemetlen, már senkit sem érdekel. Ők túlélnek, én meg élni szeretnék, szépen... Sok ez?

Néhány napja arról álmodom, hogy festek. Mindenféle indákat, virágokat. De nem papírra, hanem ajtók köré, falakra. Szeretem a fal és az anyag tapintását, más, mint a papír. És persze "örökebb" is. Veszélyesebb is ide festeni, hiszen papír helyett mindig van másik, de a fal vagy egy ruhadarab... Rengeteg adrenalin. Elég egy rossz mozdulat, és máris rengeteg munka jóvá tenni - sőt, legtöbbször egyenesen lehetetlen.
Mennyire életszerű művészet ez... Mintha visszalökne a gyerekkorba, mikor ösztönszerű alkotási rohamaim idején aggódó nagymamám kénytelen volt lépten-nyomon követni engem, nehogy telifirkáljam a firssen festett falát. Aztán feladta, s csak akkor festetett ki újra, mikor már kinőttem ebből a "mániámból".
Most újra visszaesőben vagyok. Lehet azért, mert nemrég újra kifestettünk Nagyinál és előjöttek a régi festékrétegek... ki tudja...
Ja, persze arról is álmodom mostanában, hogy jegy nélkül utazom a vonaton. És ez már végképp nem a kellemes adrenalinlöketekről szól...

leíró költemény, melyet szereztem a
kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
- amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, -
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

Megyünk

mindenki egymaga

a keskeny úton

a halottak fejein

- szinte félelem nélkül -

a szívünk ritmusára,

mintha védve lennénk,

amíg a szeretet

el nem fogy.

Szóval megyünk

pillangók és madarak közt

csodálatos egyensúlyban

a fakoronák holnapja felé

- zöld, arany és kék -

a szeretett szemek

ébredése felé.

 

                                         A. Y. ford., 07.06.16.