Csupán annyi történt, hogy végre megvan az a könyv, amit tömör ötszáz oldala ellenére kétszer olvastam el egymás után.

Stephenie Meyer Twilight -Alkonyat c. regénye.

Nos, tegyük hozzá, az egész művelet kb. hat napig tartott, ez is csak azért, mert közben dolgozni is kellett. Volt borzongás, lázas keresgélés, továbbfönnmaradás, másnap üveges csirkeszemek - mindez azért, mert bármennyire is tagadnám, a szövegnek van némi köze szürke kis hétköznapi életemhez. Vagy inkább holmi zavaros, pubiból visszamaradt álmaimhoz. És jó volt megint borzongva ülni egy könyv felett és jó volt beleásni magam egy párhuzamos univerzumba. Mert pubisnak lenni jó is lehet - ha azt az oldalát nézi az ember, hogy ebben a korban még korlátlanul képes lelkesedni bármiért.

Ha szigorú irodalmár lennék, azt mondanám, ez egy újabb Potter-klón, neszesemmi-fogdmegjól-tinicsapda, jó drága, négy kötetes időhúzás. De miért is legyek az? Mondom inkább, hogy az Alkonyat - miután egy unatkozó amerikai (mormon) háziasszony ködös álmaiból született - elősorban nőknek szól,  férfiember valószínűleg nem a vértől fog borzadozni, ha a kezébe veszi.

Klasszikus szeremi történet - egy kisvárosba csöppent tizenéves lány és egy majd száz éves vámpír szerelmének története. (Kíváncsian várom, hogy folytatható ez a téma további három köteten keresztül anélkül, hogy unalmassá válna. Egyelőre hiába faggatom a kiadót, mikor jelenik meg a következő rész magyarul.)

Bella Swan jól sikerült figura, esetlen, zárkózott tizenéves lány, aki Phoenixből, a nagyvárosból egy kisvárosba kerül. Rajongása a titokzatos, állandó hangulatváltozásokkal küzdő, sajnos jóval "papírízűbben" megrajzolt Edward iránt már-már beteges. Akárcsak Júliáé - mondhatnám azoknak, akik most kissé kételkedve elhúzzák a szájukat. Igaz, a történet nyelvezete végképp nem hasonlítható Shakespeare-hez, de nem árt tudatosítani, hogy nem is törekszik erre.

És itt is vagyunk a kulcskérdésnél, amit nem én teszek fel elsőnek és persze nem is utolsónak: van-e létjogosultsága a tömegirodalomnak? És hol a határ? És mi a jobb, egy olyan szépirodalmi mű, amit csupán egy maroknyi "elit" képes értékelni, vagy egy olyan könyv, ami tömegeket szórakoztat és késztet - legalább a "tetszik-nem tetszik"-szintjén véleményformálásra? Bevallom, este, mikor az egész napi robot után végre az ágyamba dőlhetek, sokszor nincs erőm Thomas Mannon merengeni (bármennyire szeretem is). Gondolom, vagyunk így páran.

Tehát a válasz az, hogy nincs válasz. Hogy az ilyen kérdések a könyvespolc előtt állva feleslegesek. Mert nem mi választjuk a könyvet, hanem a könyv választ minket. És minden történetnek "ideje van".

És igen, jó néha nem gondolkodni, csak átrohanni egy történeten, mint a mesebeli erdőn. Kis lélegzethez jutni, jobban mondva némi vérátömlesztéshez...