szusszanat

Bevallom, hogy augusztus végén már készültem az iskolába. Úgy értem készültem tanítani. Vége ugyan a semmittevésnek, de elhitettem magammal, hogy a mi kis iskolánk gyerecskéinek igenis szüksége van rám. Az, hogy ma este már kissé kopott a hangom, meg a szemem csillogása, nem igazolta  a nagy lelkesedést. Mert hatodik órában németet tanítani egy visszhangzó osztályban nem az álmaim netovábbja.
Ki anyától lett, mind csalódik végül - végülis nem nagy szám, hiszen mindenki meggürcöli a magáét. De nem is a mászkálástól dagadt lábam vagy a kinyiffant hangom zavar igazán,
nem is a krétaporos tüdőm, a hajnali keléstől kótyagos fejem... nem. Az fáj, ha apuka azzal az életreszóló jótanáccsal lájta el egy egyébként rém okos kisfiát, hogy "minek tanulj, fiam, a Suzukiban öt elemivel többet kereshetsz, mint a tanáraid."
Meg az is furcsa gyomormozgásokat idéz elő bennem, hogy az egyik kisvárosi drogériánkban kiveszik a kosaramból a kiválasztott szemceruzákat, egy zacskóba rakják, s megszámozzák, mondván, hogy majd a kasszánál átvehetem, és sürgetve hozzáteszik, akarok-e még valamit. Igen, szeretnék nyugodtan válogatni, a gyanú árnyéka nélkül. Szeretnék végigmenni a bolton úgy, hogy nem tapadnak rám gonoszkodó, megalázó, árgus tekintetek. Sosem loptam, de ma kedvet kaptam rá. Az, hogy mindez a vevőnek kellemetlen, már senkit sem érdekel. Ők túlélnek, én meg élni szeretnék, szépen... Sok ez?