Olyan volt, mint egy kismadár, akinek csontjára lépett az idő. Ahogy egyre görbült a háta - emlékszem, kisgyerekként nem akartam elhinni neki, hogy egyszer még magasabb leszek nála. És lám... magasabb lettem, de erősebb sosem.
Ahogy ott feküdt a kórházban, az ágyon, a lélekelszívó falak között, és arra kért, hogy egy kicsit emeljem meg a fejét... mikor a kezembe fogtam, alig mertem mozdítani, mert attól rettegtem, eltöröm. Kis golyóbis. Végtelen világ.
És arra is kért, hogy mossam meg a fogsorát, mert azt nem tudja egyedül. És mostam, és hálás vagyok minden egyes mosásért, mert annál könnyebb most a lelkem.
Az utolsó napon nem maradtunk sokáig. Fodrászhoz kellett mennem, ő meg operáció után volt. Láttam, hogy fáradt. Kétségbeesetten szorongatott egy kis, fehér tálat, hogy abba hányjon, ha kell, mert rosszul lett az érzéstelenítőtől. De már nem tudott hányni, mert nem volt mit. Csak az inger maradt. És láttam könnybe lábadni a szemét és láttam, ahogy zokszó nélkül viseli ezt is. És tudtam, hogy fáradt, és még kérdeztem is, hogy ne maradjunk-e, de ő elküldött, mert aludni akart.
Én meg hazamentem ünnepelni az életet. Piros harisnyában, forralt borral, igazi baráttal, lelket melengetni, éjjel holmi csoda-kicset vadászva az Erzsébet hídon. És végtelenül nyugodt álmom volt.
És reggel anyám hívott. És most nincs többé. Elvitte az a betegség, amit 35 évvel ezelőtt legyőzött. Tüdőembólia.
Amit most művelek, az csak automatikus írás. A gyász része.
Harmincöt évvel ezelőtt Nagyi a kórházban feküdt. És akkor váratlanul meghalt a nagyapám. Nem mehetett el a temetésre sem. Anyám 19 éves volt akkor. Félárva lett. Most árva.
Nyitott koporsó, vagy zárt koporsó? Látni kéne az arcát még egyszer? De az már nem is az ő arca, az csak pur es chomuw... de kéne, kéne a bizonyosság. Jó lenne megmosdatni, rendbe tenni, felöltöztetni. És rettenetes lenne megtenni.
Beindult a temetkezési vállalkozók gépezete. Mindent elintéznek helyetted. Nem tudom, beengednének-e hozzá (nyilván igen), de nem merem megtenni. Mert félek, hogy elveszítem az emlékét. Figyelmeztettek, hogy az lesz. És én meg akarom őrizni magamban, amíg csak lehet, amíg ki nem fakul bennem az arca, a kicsit gunyoros mosolya, a nevetése, az őszinte, összekulcsolt, vékony, ráncos, eres keze.
Nem mondtam neki a végén, hogy szeretem. Hülyeségekről beszéltem. Meg kabátokról. Jó lett volna tudni, hogy mi lesz. Lehet, hogy sikerült volna kimondani a kimondhatatlant.
Pénteken még a halálról beszéltem a gyerekeknek. Hogy mi a különbség a keresztény és a buddhista felfogás között. És német temetési szöveget fordítottam egy barátnőmnek. Előtte pedig a Halotti beszédet és az Ómagyar Mária-siralmat tanítottam. Kísérteties, nem? Minden csupa halál...
ÉN vagyok a Feltámadás és az Élet. AZ Isten szeretet. Nékem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.
Én csak azt nem értem, hogy miért nem lehetett békés halála. Tudom, azt szerette volna, ha álmában hal meg, csak úgy, szépen átszenderül a túlvilágra. Istenem, mire volt jó ez a sok cirkusz? Zuhanás, csonttörés, operáció, amitől rettegett, hányinger, sikertelen újraélesztés hajnali négykor... Minek kellett mindez? Hogy ne én találjak rá reggel? Nem tudom, mi a kegyelem mindebben. Nem értem. Sosem fogom.
MInden pillanatban őt várom. A parkett recsgésében is az ő lépteit hallom. És bárhová nézek, ő van előttem. Minden tárgyban, minden illatban, ottfelejtett bögrékben és elmosatlan késekben, gyógyszeresdobozkákban, törülközőkben, és Istenem, igen, a cipőkben.
Auschwitz?
Néhány tárgyát elpakoltam. Csak magamnak. Rejtett, titkos tárgyakat. Szükségem lesz rájuk, azt hiszem.
A gyászban az egyik legszörnyűbb, hogy aki nem érti, az fél tőle. Az emberek bámész tekintettel figyelnek, jobban mondva megfigyelnek. Hülye közhelyeket vágnak hozzád (kedvencem a "szép kor"), és elvárják, hogy helyeselj. És te legszívesebben üvöltenél. Vagy meg sem mernek szólítani, nem néznek az arcodba, elmenekülnek a közeledből, leteszik a telefont.
A gyász magányos műfaj. Most is egyedül vagyok a lakásban, ahol több, mint három évig laktam együtt Nagyival. Néha elkap a sírás, akkor hagyom. Néha meg teljesen tompa vagyok.Máskor pengeéles gondolatok hasogatnak. Igen, végre(?) szabad vagy, most már mehetsz bárhová és lehetsz bárki... De én nem akarok senki sem lenni. Valahogy nem jól szelektál ez az élet-halál dolog. Mindig a gyávák és senkiháziak maradnak életben. És most kicsit annak érzem magam. Kicsit gyávának és kicsit senkinek. És nagyon üresnek. Mert Ő ezerszer jobb ember volt nálam, bármilyen közhelyesen hangzik is.
A legdurvább az volt, mikor a sebészet felé indultunk a holmijaiért. Akkor hirtelen zúgni kezdett minden, a lábam meg rogyadozott alattam. Ha nincs mellettem anyám, akkor nem tudom, hogy jutok be az ajtón. Tartjuk magunkat - egymásért.
Mindent ömlesztve adtak oda. Egy nejlontáskányi élet. Könyvek, félig megfejtett keresztrejtvények, ruhák, törülközők, műfogsor, óra, kibontott kekszek, kabátka, szoknya, néhány zsebkendő tarka kavalkádja. Ennyi az élet? A vágódeszkán kicsit nevetgélt a szolgálatos nővér. Mert Nagyi már csak így evett. Vágódeszkán vágott össze mindent, hogy könnyebb legyen megrágni a falatot.
Ásványvizet szeretett volna a végén. Pezsgős vizet. ELtartott, míg kitaláltam, mi az. Készültünk bevinni szombaton. Ma van szombat? Mintha egy év telt volna el. Ma nagyon lassan kúszik az idő, mintha megnyúlt volna... valahol beleragadtam és minél inkább ki akarok jönni, annál jobban belegabalyodom...
Örülök a vágásnak a kezemen. Ha megnyomom, fáj egy kicsit. Legalább máshogy fáj. Úgy, mint a kaparások az alkaromon. Úgy.
Az elefántcsont színű kosztümkében és barna blúzban temettetjük majd el. Ezen már régen gondolkodtam. Ő ugyan félretett egy fekete ruhát, de gyűlölte a feketét és nagyon rosszul állt neki. Ezt a ruhát Lali bácsi hozta neki Indiából.
Mikor gyerekek voltak, a bátyja, Lali sokszor későn ért haza. És mikor megkérdezték, merre járt, azt mondta, Indiában. Vagy: Afrikában. Dédanyám nagyon megrettent, holmi pszichológust kezdtek el emlegetni, de dédapámnak jobb ötlete támadt. Az iskolából hazafelé menet követték a kis Lalit. Meg is találták, az Eduscho kirakata előtt. Orrát a kirakathoz tapasztotta, és bámulta a kávécsomagok és kávészemek közti kirakati figurákat. Tevekaravánok, néger babár, táncoslányok, elefántok... Képzeletben utazott. És megígérte Nagyinak, hogy ha majd elmegy Indiába, hoz neki igazi rózsaruhát. És eljutott Indiába a társasággal, ahol dolgozott. És hozott neki "rózsaruhát".
Most már együtt vannak. Megint. Örökké. Igen. Én nem hiszek az örök semmiben. Én az örök MIndenben hiszek. Merész dolog ez manapság, nem igaz?
Isten veled, Baba. Találkozunk.
csak úgy
Feng Yun Song Észak-Kínában született, ma Prágában él. A filozófia doktora. Szemináriumain a hang és lélegzés praktikus pszichológiáját oktatja. ( 
Köszönöm. 
a szakadárok, ezek a kócos