Az asztalt pakoltuk épp arrébb, mikor meghallottam. Halk, pukkanásszerű hang. Mint mikor csigaházra lép az ember. Utána puhaság, mint mikor lekvárba lépsz. Lepillantottam, és megdermedtem. A madárka - talán veréb lehetett - hátára fekve hevert a földön, a talpam alatt, körülötte valami sárgás (talán a belei). Mozdulatlan volt, csak a csőrét tátotta néma halálsikolyra. A legszörnyűbb az volt, hogy tudtam: meg kéne ölnöm, hogy ne szenvedjen, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Csak szűkölni tudtam, csak reszketni, mint a madár csőre.
Mások fogták meg, mások vitték a kukába. Mire odaértek, már halott volt. Én meg felmenekültem a padlásra a részvétük elől.
Mostanában mindenki meghal. Csak úgy, váratlanul, mint a madár a lábam alatt. És rám nem marad más, mint a helyettük elnyögött hangok.
