Vége. Fáradtan roskadsz le a székedre. Letörlöd a maradék krétaport az ujjaidról. Iszol, de nem sokat, mert még hosszú az út hazáig. Kis kapargálás a torkodban. Tudod, hogy nem kéne kiabálnod. A hangszálaid. Tavaly is ez volt, és orvos lett a vége...reménytelen. Lekapcsolod a tantestületi gépét. Duzzogva nézed, ahogy megint update-olni kezd (be sem fejezi holnap reggelig). Újabb rendszer az összeomlás szélén.
A hátizsákodba csúsztatod a következő adag javítanivalód. Megint megfogadod, hogy rendet teszel az asztalodon. Igen. Holnap. Táska, cipő, napszemüveg, és indulás.
-Viszontlátásra, Milka néni!
Milka néni leteszi a söprűjét, mosolyogva feléd fodul és a világ legtermészetesebb mondatát zümmögi feléd:
-Megint szép időnk van!
-Bizony, jó a szőlőnek...
Az ajtó becsapódik mögötted. Jól ismered már, olyan, mint a műszak végét jelző sziréna, csak kicsit metaforikusabb. Elmosolyodsz.
-Csókolom, tanító néni!
Nem érzed... Sosem érzed. De azért jó.
Elzárod a kerti csapot, összeszedsz pár rágópapírt, elindulsz végig a járdán.
Hirtelen megtorpansz. Nem tudod, mi a furcsa, de valami nagyon nem stimmel. Arcod a fény felé fordítod, körülnézel, beleszippantasz a levegőbe, aztán ráébredsz, hogy nem ezzel van a baj. Csend van. Sehol egy sikítás, kántálás, lábdobogás, árulkodás, nyafogás, letépett zsebek és maszatos arcok, köhögés, lökdösődés és viháncolás. Biztosan bementek már...
Aztán meglátod. A kerítés előtt fekszik, mozdulatlanul. Kis, piszkosbarna teste élesen elüt a fű őszi maradék-zöldjétől. Egy pillanatra nem tudod, mit tegyél, aztán odalépsz mellé.
-Mi baj van, Csicsi?- Vagy Mici? Mumuka? Mackó? Blöki? HotDog?... Annyi neve van...volt. A kutya nem mozdul.
-Gyere, ne játszd az eszed, lábhoz, no!
Csak néz. Még életben van- fut át rajtad a megkönnyebbülés.
-Ki tette ezt veled?
Közben símogatod a kutya fejét. Bágyadtan pislog rád, lehunyja a szemét. Még sosem láttál állatot kimúlni. Így nem...
A megállóban maszatos arcú, barna fiú kuporog a padon. Táskája a porban.
-Attila, mi van ezzel a kutyával?
Attila nem válaszol. Tenyere az arcán. Onnan les.
-Attila, te csináltál valamit? Nem baj, csak mondd meg, mit tettél, hogy segíthessünk...
-Nem én voltam. Így fekszik ott, mióta idejöttem.
-Biztos?
-Biztos!- Végre elveszi a kezét az arcáról. Pupillái kitágulnak, orrcimpája remegni kezd a hamis vádaktól. - Igazat mondtam!
-Oké!- De a fájdalom nem múlik el a tekintetéből.
-De akkor is valami baj van, igaz, Attila?
-Dehogy.
-Nem akarod elmondani?
-Nincs semmi. Csak... a mamához megyek.
-Mi a baj a mamánál?
-Semmi. Csak elküldtek.
-És te nem szeretsz ott lenni.
-De igen. Csak elküldtek.
Nyikorgás. A busz. Kipufogó-és égett gumiszag. Már megint a rosszabbat indították- fut át az agyadon. Felemeled a táskát. A fiú megkönnyebbülten ugrik fel. Megint megelőz, már előtted jár a lépcsőn. De ma valahogy nincs kedved rászólni. Aztán eszedbe jut a kutya. Hátrapillantasz, kezedben a telefonnal, hátha tudna rajta valaki segíteni.
De már nincs ott. A kuka körül szimatol. Valaki elszórt egy fél szalámis kiflit. Néha ennyi is elég.
