Ne félj, ne félj...
Harmattal jő az éj,
boglyas felhők sietnek
a Hold előtt -
Gyermekkorod sok réme,
a Mókus és az Egyszemű
tudod, nem él -
Viola - árny a térség,
meghallgatod meséjét,
de nem hiszed.
A bokrok nem beszélnek:
élettelen zörögnek.
Ne félj, ne félj...
Régóta kísért ez a vers. Elkísér és megkísért. Lehúz a tudatalattiba, a csak a szemem sarkában élő lények világába. Ez az a világ, amivel ha sokat foglalkozom, előlép a nemlétből és rémiszteni kezd. Borzongat és elringat. És ilyenkor olyan a hitem, mint a kisgyereké.
