hópihék az arcomban. azt képzelem. állok az út közepén, egy járdaszigeten, két villamos és két út között. ha tudnék, sem léphetnék tovább, körbezár a forgalom áramlása. a szemaforok vörösében és zöldjében eső szitál. behunyom a szemem és azt képzelem, hogy megérintem a havat, ami ma délelőtt hullott. csak az ablakból láttam. a képernyő mögül épp kilátni. egy szarka volt az első állat, ami fel mert jönni idáig, a hetedikig, mióta itt dolgozom. vibráló monitorok, a testem egy székhez tapad, agytekervényeimbe rövidítések áramlanak cyber-sebességgel. katt-katt-katt, logika és izgalom, csupa igen és nem, 1 és 0, itt nincs talán, mert az az életet jelentené. ezek meg gépek. száguldás, adatok, csak az ujjaim futnak a billentyűzeten. kétszer kettő józanság és enyhe szédülés. és a szarka. az ablak előtt. és a nevetés. valahol a hátamban. símogatások és lökések és szurkálások. emberi lények próbálnak elérni. néha engedem, néha bezárom az ablakot. bólogatok, mosolygok, lavírozok, ahogy szoktam, és bámulom a végtelent. egy szót sem értek. nem is akarok.
az eső végigfolyik az arcomon. nem vadul, csak úgy szelidecskén, a lámpa már kétszer is zöldre váltott, emberek mennek el mellettem, de csak kevesen csodálkoznak. nincs idő megállni. meg minek is? idióta mosoly a szám szélén. még egy kicsit ringatom magam, aztán előrelépek. még éppen időben. hazafelé. nem jutottam el templomba a héten. most jászolt építek. odabent.
