Kezdem végtelenül unni, hogy mindenki azt hiszi, tanítani hivatásom. Aztán borzadva fordulnak el, mikor nem vagyok hajlandó ódákat zengeni és hősnek titulálni magam. Szívem szakad meg... :P
Bizonyára élveznem kéne, mikor hajnalban felkelek, hogy elzötyögjek a világ végére. És bizonyára akkor is mosollyal és elnézéssel kellene tekintenem a vigyorba torzult arcocskákba, mikor már második órája alázzuk kölcsönösen egymást - mert aznap történetesen mindenkinek rossz napja van, és mikor végre kijutok az osztályból, a kollégák somolyogva kérdik, mi volt ma a kilencedikkel, hogy úgy üvöltöttem.
Én meg azt mondom, szokásos semmi, befordulok a kabinba és jól kibőgöm a dühömet, hogy már megint nem tudtam nyugodt maradni. Hangom persze semmi, és 5 perc múlva vissza kell mennem ugyanabba a felbolydult méhkasba. Izgalmas kihívás a tanítás. Csupa gyönyör tud lenni néha. Hogy már nem szoprán vagyok, hanem valami csonka hangú izé, azt csak margóra említeném, ha lenne itt olyan.
Igen, ha tanítasz, az jó. De az iskolai munka sokszor nem erről szól. Még mindig nem, pedig ez egy jobb év, mint a tavalyi. És nem hiszem, hogy bárkinek is elszámolással tartoznék azért, mert még mindig nem ez álmaim munkahelye.
És telik a pohár, majdnem csurran, néha kiisznak belőle valamit kedves kis szájak, kedves kis kezek, akik szeretnek. És ez jó. Életben tartó erő.