... és elindultam megmenteni a Földet.

Vagyis hogy tegyek néhány fordulót két szatyorral az utca végi papírkukába. 

Értelmiségi családok gyakori átka a papírtenger, ráadásul volt egy idő, amikor minden érdekességet el akartam tenni (igen, még az internet előtt), külön gyűjtöttem a sztárhíreket, a posztereket, a recepteket, a kvízeket, sőt, fel is cimkéztem őket.

Idén meg valahogy sikerült tisztogatásokat végeznünk a lakásban. Máshogy szólva elközelgett a felszabadulás és az elektronikus forradalom ideje.

 Már a negyedik fordulónál jártam, mikor megláttam, hogy nem vagyok egyedül. Egy idegen, borzas férfi tolta oda a kocsikáréját, s kedélyesen kotorászni kezdett az egyik tartályban. Majdnem visszafordultam. Láttam magam a Kék fényben, a Komáromi Lapok krimirovatában (ha van ilyen egyáltalán)... aztán mégis tovább indultam.

Lesz, ami lesz. Elvégre így a negyedik kör táján úgy éreztem, én vagyok a világ ura, végre teszek valami jót is, egyéb zöldségek, mikor egy óvatlan és roppant sportos mozdulattal a papírral együtt a szatyrot is a kukába lendítettem.
Vinnyogás, káromkodás, kukamászás, persze sikertelenül.

Végül a mellettem békésen kukázgató, rám ügyet sem vető férfihoz fordultam.

-Tudna segíteni? Belesett a ...

És elsőre odaléppett, lenyújtotta mindentudó turkászóbotját a kuka aljára és a fülénél fogva kirángatta a szökevényt.

-Köszönöm... - vagy valami ilyesmi. Enyhe csodalebegés. Fülledt nyári este.

Deus ex machina, már megint kiderült, hogy furcsák az angyalok, én meg még mindig nem tudom felismerni őket...