Van egy egyezményes jelünk az udvari macskával. Hosszú, elnyújtott ciccegés. Staccato, sok kis c, szinte már sz-t hallana az ember, de macsek és én jól ismerjük a különbséget.
Mint amikor ordítozom, és te tudod, hogy nem rád vagyok dühös, nem kell elmenekülnöd vagy visszaordítanod, hisz csupán a csillagok gonosz állása rémített meg, vagy eltörtem valami régi kedveset, vagy csak a lelkembe gázolt vlami iskolai buli-huligán.
Ilyenkor a folyton kölykező, fekete szőrpamacs (akit csak télen, a legnagyobb hidegben lehet megsímogatni, mert akkor már annyira fázik, hogy mindent megtenne egy kis melegért) halkan nyávog egyet. Beszélgetünk. Én szólítgatom, ő felelget. Nem mozdul felém, de tovább sem indul. Fekete pacni. Fekete pacni vörös szegéllyel. Ez lenne belőle, ha elütné egy autó. Borzongató gondolat, hogy mindent meg lehet ölni: ki lehet vágni a kedvenc, különleges, lépcsőház előtt ringatózó fámat, el lehet gyúrni, szét lehet tépni az óvatlanul közlekedő macskákat, meg lehet botránkoztatni, vénné lehet torzítani az csillogó gyerekszemeket...
Mint mondtam, az udvari macskától nem áll messze a kurvaság, kivált télen adja könnyen a testét - persze csak, ha akarja, s csak annak, akitől tényleg jutalmat várhat. Dörgölőznék én is, ha volna hová. Ha volna értelme.
Így marad az udvari macska. Adok-kapok, símogatok és bizalmat várok. Néha így, néha úgy. De csak ha ő is akarja.
