Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután e  l  a  l  é  l  s  z.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
 

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a K e g y e l e m.

újratervezés. vers reloaded. nem szoktam meg, hogy reményiket olvassak. túlolvastam régen. túlhallgattam. belecsömörödtem. nem szerettem. nem értettem. tegnap viszont felfogtam végre, mi lakik az elcsépeltnek ható és már korántsem divatos, mert azóta üressé tett, elárult és szétmajomkodott kifejezések és szavak mögött. hogy ez a minden ember küzdelme és törvényszerű(?) bukása, beszürkülése és besavanyodása, önmaga elvesztése, a semmi, ami ott ül a sarokban és les rád.

J. szerint minden, ami szép és igaz, az giccses kicsit. szerintem épp ezért nem biztos, hogy lehet beszélni róla. dadogás lesz az egész. de ez nem jelenti azt, hogy nem kell kimondani. hol van ma az Istenről szóló érthető, lélekbe karcoló beszéd? keresem, keresem...