Ez a húsvét most nem az a húsvét. Igaz, lassan begyógyulnak a foltok a térdemen. Ott legalább.
Ma kimentünk a Vág-hídon túlra. Csillagos ég, a víz fölött Isten lelke lebegett - vagy csak a város maradék fényei. A fák virággal takarták meztelenségüket. Szénaillat. Virágillat. Vízillat. Autóbűz. Cigifüst. A híd fölött megint az érzés: jó lenne leugrani, zuhanni, zuhanni, csobbanni és elmerülni és felbukkanni és új életre keresztelődni.
Nem volt nyitva a kocsma. Nem is kívántam igazán. Csak a barátok közelsége, a megértettség pici szikrája vonzott oda. Mert nincs út lélektől lélekig. Csak sziklás, meredek ösvények vannak, száguldó kamionokkal teli országút melletti útpadkák vezetnek odáig. Ha elvezetnek.
Veled ülök a kertben. Fejem egy fának támasztom. Mormolom az imát, de nem hiszem igazán. Csak látom, hogy furcsán reszket a vállad és valahol tudom, hogy szükséged van rám. Aztán lassan fehér köd lep be mindent. Üvöltözésre ébredek majd holnap. Már megírták. Üvöltözésre és vérre...
