Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...

(Puskin)

Valamikor én is megírtam a magam leveleit. Most meg elképzelhetetlennek tartom. Mert már nem merek, vagy inkább képtelen vagyok hinni az ilyesmiben. Legfeljebb titokban, a másodperc töredékéig, amíg egy faág megmoccan a szélben, vagy egy kavics megcsikordul a talpam alatt.

Van, aki azt mondja, hogy fő a racionalitás és felesleges dolgokba ne lovalljuk bele magunkat. És van, aki azt mondja, hogy megérte minden egyes életszagú másodperc, bármibe került is. Én meg megfeneklettem az időben és a térben. Rezgek csak egy helyben, közben elképzelem, hogy a testemet alkotó molekulák meg a mindenféle kristályrácsok folyamatosan rezgésben vannak és ezek is apró, rezgő részekből állnak, le, egészen a személytelen és hideg anyag legmélyéig. És minden érzés csupán az az energia, amit a rezgés generál. Akkor mire jó mindez?

Az irodalom még mindig veszélyes dolog és alig változott valami a Werther óta. Nem kívánok közhelyes lenni, de hadd nyissam meg az ősi vitát újra: valóban léteznek azok az érzések, amelyeket a fim és a könyv közvetít, vagy mindezek csak felerősített, sarkított kivonatai az emberi léleknek? És ha mégis képesek lennénk így érezni, nem a könyvek és a filmek mondják-e meg nekünk, hogy így kell éreznünk? És innentől kezdve mi a valóság? Hisz ilyen alapon a leírtak is létezők és valósak. (Fogalmam sincs, ki írt már erről, csak egy rozzant bölcsész vagyok. És vagyok a vagynak. Akkor is.)