Nagyon boldog szülinapot, Isten...
lemaradt a sor. a személytelenség tengerén, a fb-n,amitől egyre inkább rosszul vagyok.
a mesterséges közösségek, ölelések, hideglelések poshadékában, a magukat mutogató elkurvult tinik és önelégült, hivalkodóan az aktuális újszülöttel pózoló családanyák és apák(?) között, a bánatukat nyilvánosan kisírdogáló értelm(etlen)ségi-képződmények és a "lementem zuhanyozni"-státuszok között, a zenevideókat vadászó és végtelen mennyiségben mások orra alá dörgölő, idegeneken csámcsogók közt (lásd én). valakivel összesodort az élet néhány másodpercre és egyből a barátomnak érzi magát, esetleg még kedvesen meg is bök. ilyenkor üvölteni tudnék.
valóban,még mindig ott a delete-b/gomb(a), amivel kiszállhatnék ebből az egészből. csak kezdek ott tartani, hogy tartok az űrtől, a bizonytalanságtól, hogy valamiről lemaradok, ami megváltoztathatna és inspirálhatna. és hiányozna néhány ember, akihez én dörgölőzöm macska módjára, levakarhatatlanul.
közben volt diáklányom zaklatással felérő, fojtogató rajongással arról biztosít, hogy sosem fog elfelejteni, de hát mit felejtsen belőlem az, aki egyáltalán nem vagy alig-alig ismert? hogy magyarázzam el egy csonka családos 11 évesnek, hogy ez most már csak és csakis így fog menni, hogy az idő lineáris és előbb-utóbb lefoszlanak rólad és körülötted az emberek, a kapcsolatok kihűlnek, mindenki pótolható, és egyszer csak levedlenek, mert meguntak vagy mert egyszerűen így volt szükségszerű?
