https://www.youtube.com/watch?v=zyleXvIO7gA
Drága idő...
nem használ sokat.
Mikor fél egykor aludni mentem, még csak annyit éreztem, hogy valami nem stimmel. Tudod,mikor bár tiszta, de mégsem tudod, hogyan feküdj az ágyadban. Valami hiányzik, csak nem jössz rá, mi. Az egyik-másik gyűrődés mindig rossz helyen nyomja az oldalad. Az agyad meg még sokáig nem áll le, csak pörög, pörög a mindennapi hülyeségeken. Álomba nyomtam magam, erővel, mint a patkányt szokták a vizes vödörbe.
És álmodtam. A zajokról, a szemem sarkába villanó képekről, amiket néha látni szoktam. A nyikorgó parkettről és az elvesző tárgyakról. A meglibbenő függönyről és a tompa szuszogásról. Az ismerős szagokról és illatokról. Az önkénytelen mozdulatokról. A "mindjárt átmegyek a szomszéd szobába és megkérdezem"-érzésről. És az űr egyre elviselhetetlenebb volt, aztán mintha ott állt volna a szobában és nézett volna gonosz, fénylő szemekkel, de tudtam, hogy nem ő az, csak valaki meg akar rémíteni, csak a tudatalattim áll bosszút minden elnyomott érzésért és elhibázott döntésért. És könyörögni kezdtem, hogy ne gyere vissza, ne gyere vissza, te nem itt vagy, meg a sírban sem vagy és gyere vissza, miért hagytál itt és hogy én ezt már nem bírom...
Mikor felriadtam, negyed kettő volt. És sokáig nem mertem elaludni. Csak feküdtem, vinnyogtam a félelemtől és próbáltam visszajönni a valóságba. Merthogy szellemek nincsenek, vagy ha vannak, azok nem a mi régi kedveseink. Mert ők nem gonoszak. Csak valami ki akart jönni onnan, nagyon mélyről. Hát akkor hadd menjen...
