Szeretett volna elmerülni a tömegben. Jobban olyan lenni, mint mások. Péntek este volt. Csak arra vágyott, hogy végre emberek vegyék körül. Akolmeleg, cigifüst, a kiömlött sör szaga, szabad ez a hely? és harsány nevetések.
A későőszi szél az arcába vágott. Eleredtek a könnyei. De minek is? Csak elkenődik...
Néhány sör, gyorsabban gurul a jó társaságban, újabb ki kivel hogyan mit, álszent szörnyűlködések, gonoszkodó kommentárok, néha unalmassá váló élménybeszámolók... (ha már nem néznek a szemedbe, zárd rövidre a történetet)...
A sarka megcsúszott néhány rothadó, sáros falevelen. Grácia, grácia, emelt fővel fordulunk fel, csak menj tovább... rohadtul fájt a bokája. De azért rámosolygott a szembejövő magányos alakra. Lásd már meg, hogy mi van...Megint semmi. Semmi sem... kipikopp... és még esik is.
Hazaért. TÖltött magának egy pohárral. Nem, ez nem zugivás. Ez csak édesség helyett... aztán azért csokit is. Már mindegy. Elfordította a szemét a mosatlanról. Szennyes itt minden. Befejezetlen szálak, rojtolódó szőnyegek, Penelope semmi ehhez képest, csak most nem tudom, hogy fejteni, vagy szövögetni akarok-e.
Marad a tévé. Vagy a Honfoglaló. Néhányezer szintén kétségbeesett péntek esti senki találkahelye. A gép akadozott, elvesztette a virtuális memóriáját.
Én sem emlékszem sok mindenre.
FŐleg arra nem, hogy miért is rúgta ki a Harangozót akkor, régen. Lelkiismeretfurdalásból? Mindig is udvarias volt, félreállt, ha kérték. Ma már nem... ma már nem kérik.
Arra ébredt, hogy a billentyűzetre borulva bőg. Az óra ekkor ütötte el az éjfelet. Az új nap firss másodpercei megcsiklandozták a tarkóján kunkorodó barna fürtöket. Aludni kéne már most... holnap piacra kelsz... piára... piócákra...csitt!
Bedőlt az ágyba. Friss öblítőszag vagy csak a tegnapi parfüm vagy csak kiömlött valami, megint nem mostam hajat, ugyan már, ráérünk, most álmodni kell valami igazit...
