Esterházy kastély, Magas-Tátra. Pozsonyi utcakölykök üdültetése, harmincas évek vége. Kosz és zsivaj. Egyik kiéhezettebb, sebesebb lelkű a másiknál. A tizen-huszonéves, elegáns alkalmi nevelőnők undorodva válogatnak köztük.
-Ez nem olyan tetves, meg egész intelligens pofája van, ezt elviszem.
-Gyere ide, fiam, hadd lássalak... á, nem, menj csak vissza...
-Te kiket viszel, Baba?
-Mindenkit, aki senkinek sem kell.
*
Éjszaka. Alvásidő. Hiába a jó levegő, a sok kirándulás, a legtöbb hálóban még állandó a nyüzsgés. Szótfogadni senki sem akar. Egy-két pofon is elcsattan. De az egyik teremben csönd van. Csak egy halk hang hallatszik.
-És akkor a tengerből kiemelkedett egy hatalmas, fémes szerkezet. Tengeralattjáró volt. A hajótöröttek rémülten bámulták. Némó kapitány a periszkóppal figyelte őket. Vajon megmenekülnek?
-Folytassa! Kérem, folytassa...
-Majd holnap. De csak akkor, ha most tényleg aludni mentek.
És alszanak. És álmukban tovább szövik a mesét. Megérte a takaró alatt, Ili nővérével összemosolyogva, zseblámpával olvasni Vernét és Jókait és Mikszáthot. Csak a fény ne látsszon át az üvegajtón...
*
-Egy sípszó: visszafütyülsz, hogy tudjam, merre vagy. Két sípszó: megállsz. Három sípszó: azonnal elindulsz visszafelé. Értitek?
-Igen.
-Irány az erdő. Most csak a tiétek.
*
-Én nem tehetek róla... ezek a mocskos kis kölykök mindig elkóborolnak. Mi lesz, ha egy medve... vagy egy farkas... vagy bármi... Én nem akarok miattuk börtönbe...
-Keresni kell őket. Nem lehetnek messze.
A két kölyköt a lengyel vámosok hozták vissza két napi bolyongás után. Véletlenül átjutottak az erdőben a határon. A nevelőnő megkönnyebbült.
Baba gyerekei közül soha nem szökött meg senki...
