Mi történik, ha öt perc alatt benyakalsz egy Keltet, összetörsz pár ajtót (vagy inkább a kezedet), aztán félbambán bedőlsz a gép elé angol nyelvű értelmetlen sorozatokat bámulni, mindezt féktelen dühödben? Mi történik, ha kicsit rádszakad a világ és a zsákutcában találod magad egy rakat régről ismerős démonoddal?
Nos, többminden.
Először is: rájössz, hogy az angol sokkal jobban megy félkómás állapotban, sőt, néha már a vicceket is érted anélkül, hogy a feliratokat olvasnád.
Másodszor: előveszed a tegnapról megmaradt, még éppen szét nem rágcsált ceruzádat, mert rájössz, hogy ez is megteszi karónak holmi vérszívó gondolatok ellen.
Harmadszor: kijavítod a még kijavítatlan dolgokat és teljes lelki nyugalommal merülsz el a (nem is olyan kommersz és komolyan elgondolkodtató) Watchmen második kötetébe a buszon - addig sem sajnálod magad annyira.
Negyedszer: megpróbálsz nem megölni mindenkit magad körül, bár ez kissé bonyolultnak tűnik és sajnos mindig vannak ártatlan sebesültek, akiknek utólag be kell kötöznöd a sebét. (Értsd: nehéz úgy tanítani közönyös kis kölköket, hogy közben >természetesen hibás és beteges logikával< őket okolod minden szerencsétlenségedért.)
Ötödször: feladod a diétádat és nagyot harapsz egy (mit egy: akármennyi) óriás -habos-menyasszonyi tortába.
Hatodszor: ordítozol Istennel. Ez néha határozottan jót tesz a kapcsolatotoknak.
Hetedszer: nem, nem nyugszol meg. Csak elképedve bámulod a happy endet, mert néha az is van. Néha kiderül, hogy a konferencia korábban, a ballagás meg később van a vártnál. És hogy elmehetsz. Mehetsz és deutschulhatsz, mint régen. És hogy szabadabb vagy a madárnál... És hogy néha vannak jó napok is.
