Világbéke. Mit nekem világbéke. Kit érdekel? Tegnap ellopták a pénztárcámat. Úgy tűnt el szőrén-szálán a tanáriból, mintha ott sem lett volna. Benne volt minden kártyám, diákom, igazolványom, egészségügyi biztosítós cuccom, naptáram, nyolcvan euróm.  Nekem ez kissé övön aluli, hogy finoman fogalmazzak.

Tegyük hozzá, hogy misztikus dolgok vannak alakulóban. Mikor váratlanul felbukkantak múltam legbizarrabb alakjai (sárga kabátos antiglobalista hantafiú és volt katolikus pap -perverz költő bácsi és a szeminarista, akivel egyszer régen megszöktem az írótáborból), már sejthettem volna, hogy valami történni fog.

Ráadásul ez a pénztárca sosem szeretett engem. Már egyszer megpróbált megszökni, akkor hajnali fél ötkor mentem érte (mikor csak részegek és macskák járják a várost) egy buszba kotorászni, de meglett. Vajon akkor kellett volna végleg kidobnom?  

Én nem hiszek a lekopogásban. Kifejezetten szeretem a fekete macskákat. Jópár tükröt összetörtem már és csak azért is a sarokra ülök, de azért no...

És hogy ne legyen elég az (ön)iróniából (mert magunkon röhögni utolsó menedékünk): épp aznap beszéltem arról a kölköknek Grendel Lajos kapcsán, hogy az ember a Rendszer számára semmi  más, csak egy adathalmaz. Néhány szám és fénykép egy műanyag lapon.

Ezek szerint most hivatalosan nem létezem. A lét igazán elviselhetetlen könnyűsége. Van ebben némi perverz gyönyörűség. Talán azok élhetik át, akiknek leég a házuk. Elvesztettem zsebkendőmet...