Ma előkerült emlékeim legmélyéről a rózsaszín, túlméretezett utazótáskám, amivel még pozsonyi híres-neves diákéveimet kezdtem. Igazi nőhöz méltóan képtelen mennyiségű dologgal pakoltam meg az én kedves, vadonatúj holland szekondos társamat, hisz a busz úgyis elviszi, nem lesz itt gond...
A távolsági busszal nem is volt, csak miután lekéstem az utolsó éjszakai járatot, ami biztonságban hazaszállíthatott volna, kezdtem magam nagyon kicsi és elveszett egérkének érezni egy vadidegen nagyváros torkában. Ráadásul, mint egy rossz filmben, az eső is eleredt.
Vállamon a döggel indultam az általam legmegfelelőbbnek ítélt irányba, nagynéném lakása felé. Az egyik utcasarkon hirtelen mellettem termett egy kétméteres, nagydarab csuklyás alak és számomra kissé nehezen érthető államnyelven közölte, hogy ő márpedig segíteni fog nekem hazavinni a táskámat.
Természetesen mintegy foghegyről odavetettem egy "kössz, nem kell"-t, s a lehetőségekhez képest elegánsan próbáltam elmenekülni a helyszínről. A mozdulat végül meglehetősen nevetséges táskarángatássá degradálódott, de hát üsse kavics, engem nem fognak első nap kirabolni.
A fickó azonban lerázhatatlannak bizonyult. Időközben előadta, hogy ő nemrég jött meg Martinból, s most épp másodéves a zeneművészetin, ének szakon. MIkor kissé hitetlenkedve végigmértem, elvigyorodott, és belekezdett egy áriába a Borisz Godunovból.
Az eső meg csak hullott, hullott. Elképedésemet kihasználva kicsavarta kezemből a táskámat, és - a rettegett enyhe testi sértés, rablóüldözés ezúttal elmaradt. Egészen a küszöbömig cipelte a táskám, majd ott udvariasan elköszönt és eltűnt az esőben.
MIért van az, hogy ilyenek csak elsőévesként történnek az emberrel?
