Vannak dolgok, amiken nehezen teszi túl magát az ember. Az "okosak" azzal bíztatnak, hogy a sok miért felesleges, mégis, érdemes mérleget készíteni, mert az agyam sötétkamrájában akkor is ott visszhangzik az a halk kis hang, vinnyogva kaparászik, s lehet, néha jobb szabadjára engedni.
Adott A.
Középréteg, arányag rendezett szülői háttér, nagymama, testvér.
Van hozzá némi ész, egy elvégzett egyetem, egy egész jól jövedelmező állás, lakás.
Éhezés, megfagyás kizárva.
Adott jó hang. Adott hízásra hajlamos, de szívós test. Adott a ritmus szeretete. Adott a mozgás és a tánc öröme. Adott a nyitottság az újra, az ismeretlenre. Mondjuk úgy: ez az inspiráció. Adott továbbá nagy szerelem, "ilyenmégsohanemvolt".
És: derült égből villámcsapás: a nagy szerelem csak ígérgetés. Nem érsz meg annyit...
A munka hirtelen annyi lesz, hogy képtelenség belátni a végét. Marad nagy űr, önmagunk hibáztatása (nem kellett volna ennyit vállalni, másnak jobban menne alapon). Marad az állandó összeütközés azokkal, akiket nevelned kellene. (Igen, a kamaszok kegyetlenek. Aki mást mond, az vagy nem látott még kölyköt, vagy pszichológus az elfajzott fajtából.)
Marad a kitörés: legyünk szépek, ügyesek. Mozogjunk sokat, táplálkozzunk magokból. Eredmény: térdszalagsérülés, háromhavi gyógyszeres kezeléssel. És csokipuding minden este, mert így úgyis mindegy.
Marad a zene. Adott nagy alkalom, énekeljünk együtt. Ám a zenekar már a múlté, szétszéledtünk. És ami az éneklést illeti, ugyan hol van már a tavalyi hó? Félévente hangszálgyulladás, krákogás a krétaportól és az üvöltéstől. SZakmai ártalom. Tanulj meg élni vele...
Maradnak a barátok. Hányan is?
Marad a... mi is? Céltalan lődörgés. Élet minden értelem nélkül. Vegetálás.
Evvan.
Jó, jegyzem meg, szaknyelven ezt talán burnoutnak hívják. Remélem, nem ragályos.
ps: ünnepélyesen megfogadom, hogy amint rájöttem, hogy is csináljam, megbecsült és hasznos tagja leszek az emberi társadalomnak. :P
