szusszanat

Találkoztam valakivel, akinek hivatása van. Igazi tanári hivatása. Túl van a kezdeti nehézségeken, megtanulta elfogadni önmagát és még azt is érzi: hasznos és jó, amit tesz.
A szülők és a gyerekek is szeretik. Bizonyára sok kudarc és nehézség vezette ide, de most sugárzik belőle a magabiztosság és az erő.
Én fénytelen kis szürke pontnak érzem magam, nem szeretem igazán, amit csinálok. Szégyellem, hogy sokszor képtelen vagyok rendet tartani, hogy csak olcsó fenyegetésekkel tudok csöndet csinálni, hogy néha már rekedt vagyok a sok ordítástól, s bizony már a kezem is felemeltem egyszer-kétszer, ha nem is ütöttem még.
Mélységesen szégyellem magam, mert önuralmam véges, mert könnyen játszanak azzal, hogy feldühítenek, mert az "individuális hozzáállás" nagy törvényét képtelen vagyok 45 percbe sűríteni, akár 11, akár 25 gyerekről van is szó. Szégyellem a tapasztalatlanságomat is, bár erről már végképp nem tehetek.
És szégyellem, hogy a tanítási nap elején képtelen vagyok összeszedni magam, bármennyit aludtam is, majd össze esem a fáradtságtól és majd el alszom a fél hatos kelés miatt és főleg szégyellem, hogy már csak panaszkodni és sztereotipizálni tudok, holott mások ezerszer rémesebb körülmények között élnek, én meg nem találok erőt és időt arra, hogy minden gyerekben meglássam az Isten-teremtményt, az egyedi és megismételhetetlen csodát.
Azt hiszem, minden idealistának meg kell halnia egyszer, csak az a kérdés, halott marad-e, vagy minden reggel újra feltámad önbecsülése romjai közül...