Könyvet is olvastam róla. Unalmas, regényes életrajzot, mely ismerni vélte egy zseni gondolatait. A képeit vadásztam már évek óta, ott van a falamon az ágya az ágyam mellett, a virágai a virágaim mellett, szobája a szobámban, s ha sokáig nézem, néha hallani vélem facipői koppanását a gyalulatlan deszkapadlón.
Vincentnek hívom csak, így, bizalmasan, ahogy József Attilát is csak Attilának, mióta rájöttem: jogom van magamévá tenni őket, hiszen „odabent” rokonok vagyunk.
De nem vittem túlzásba a rajongást, nehogy hamar kiégjek, mindig hagytam, hogy szép, lassú tűzön fortyogjon bennem a csodálat és kíváncsiság.
És most tessék: belépők a kiállítására. Bépébe, a szmog és szédülés, a haldoklás és születés, a barátok és ellenségek városába. Még épp elérhető. Még épp megfizethető Kunst. Art. Ahogy tetszik.
Belépünk a tárlatra. Félhomály, barna alaptónus, moraj. És emberszag, emberhang, iszonyatos embertömeg. Lassan megindulunk a folyosón, besaccolva a kiállított képek sorrendjét.
Nec arte, nec marte, a képek előtt bevehetetlen emberfalak. Könyökök az oldalamban, idegen testek a hátam mögött, a vállamhoz préselődnek, a karomhoz kapnak, beszélnek hozzám, azt hiszik, valaki más vagyok. Mobilok és kacagás, és végtelen hullámzás.
Szinte alig figyelek már a képekre. Szent áhítatomból újra és újra kizökkentenek, akarom mondani ironizálják az én nagy belefeledkezésemet a sárga, barna, kék és zöld, pipacspiros kavalkádba. Csak hogy sose feledhessem: nem egyedül vagyok ezen a bolygón, és még véletlenül sem körülöttem forog a világ.
Előszedem mobil-órám, s rögtön ott terem egy lelkes teremőr: itt nem szabad mobilozni, kisasszony, mondja megrovón. Talán a farmerem vagy a bakancsom tett feltűnővé ebben az egyébként aktívan mobilozó szoknyás-magassarkús emermasszában, nem tudom. Vagy csak megérezte – mint gepárd a bozótban a vérszagot -, hogy engem majd sikerülni fog megaláznia, s végre bosszút állhat a tömegen, ezen a kultúrálatlan vagy inkább tömegkultúra-faló csürhén, amit csak óriásplakátok és misztikus zsenielméletek tundak becsalogatni a szentélybe…
Hánynom kell a megaláztatástól –nekem minden a gyomromra megy – , vagy inkább bőgnöm, dehát azt talán mégsem kéne, inkább bosszankodni kezdek ezen a csürhén (íme a jól sikerült gondolatátvitel, a teremőr elérte célját, szaporodhatott). Fennhangon megjegyzést teszek a sarokban, nem messze tőlem ücsörgő, mobiljába hangosan anekdotázó férfire, látványosan befogva a fülem. Nem zavarhat most már semmi a tökéletes műélvezetben.
Barátnőm csodálkozó pillantására fordulok csak meg: a férfi nem telefonál, csak a földön ülve könyököl, magyaráz valamit az előtte kuporgó négy-ötéves forma kisfiúnak. Elönt a szégyen. Szédelegve lépek tovább.
Van Gogh-ból nem a jól ismert „már ezt is láttuk”-pipa marad meg bennem, hanem egy kisfiú ártatlan, védtelen arca, egy kis Krisztus vádló-szerető tekintete.
Vincent pontosan ezt akarta megfesteni. Kétezerhétben, a nagy, dühöngő posztmodernben újra sikerült…
